Második Fejezet

Egy vörös hajú fiú, akinek a legsápadtabb volt a bőre, akinek a legzöldebb szeme volt, és akinek a legtöbb zavaró szeplő foglalt helyet az arcán, fülig hajolt ki a mozgó járműből. A zsebkését használta arra, hogy lekaparja az apja, Mr. Mason kocsijáról a festéket. Junior már csak ilyen volt; mindig rosszban sántikált.

-       Ne hajolj ki, Junior! – szólt egy komor hang a volán mögül. – Ne rongálj olyan dolgokat, amiket nem tudod, hogyan hozz rendbe!

Walter Masonnek igaza volt. A fiú csak úgy vonzotta a bajt, és tudta, hogy ez a csotrogány egy napon a fia öröksége lesz. - Az lenne a legjobb, ha egy kis észt is örökölne – morogta magának az apa. – Az én kemény munkámtól gurul még ez az autó – jelentette ki büszkén Walter. – És tessék, kezded tönkretenni. Ki kéne hajítanom téged az ablakon, fiam.

Junior érzékelte, hogy az apja hangja egyre keményebbé válik. Éppen akkor gondolt erre, amikor Annabell közbevágott: - Apunak igaza van. Befelé, te kis csirkefogó! Egyszer még ki fogsz esni innen. – Úgy nézett az öccse szemébe, mint ahogy bármelyik nővér tette volna.

-       Fogd be a szád, nővérkém – vágott vissza. – Nekem nem kell olyanoknak engedelmeskednem, mint te.

Mrs. Mason nyugodt volt, de elég éber is, hogy véget vessen ennek a perpatvarnak.  – Ti ketten ne veszekedjetek! Az itt töltött idő békés lesz — ha másért nem is, az apátok kedvéért.

-       Sajnálom, anyám. De nem az én hibám, hogy ő keserűbb, mint a citrom héja.

Ezt hallva, a vörös hajú azonnal visszavágott: - Nem csodálom, hogy nem talál magának egy férfit sem – suttogta, hogy csak a nővére hallja.

Annabellt már nem először cukkolta ezzel, ás átkozott legyen, ha még egyszer végig kell hallgatnia. Mindenki mondogatta neki, hogy már meg kéne házasodnia, és le kéne telepednie valamerre. Úgy érzete, mintha a világ összeesküdött volna ellene azon a napon, amikor nővé érett.

-       Mit tudsz te arról, hogy mi kell és férfinak? Te még csak egy kisfiú vagy. Foglalkozz a saját dolgoddal, és én is úgy teszek majd.

Junior elvigyorodott. – Persze, hogy a saját dolgommal foglalkozom, nővérkém. De hidd el, egyszer belőlem is férfi lesz, és akkor már tudni fogom, amit most is tudok..., hogy minden tisztességes férfi úgy kerül téged, mint a pestist.

Erőt kellett magán vennie, hogy ne bonyolódjon bele egy újabb veszekedésbe. Mert az öccsének igaza volt. Függetlenül attól, hogy nőiesen öltözködött, és fiatalos volt a külseje, Annabell messzire volt attól, amit egy férfi igazán akart — legalábbis, ő ezt gondolta.

-       Micsoda megkönnyebbülés! – ráncolta össze rosszallóan a szemöldökét. – Nekem nincs szükségem férfira. Sem most, nem soha. Csak két szemre van szükségem, ami látja, hogy milyen bosszantó és elkényeztetett patkány vagy.

Mr. Mason lopva a visszapillantó tükörbe nézett. A családja feszülten ült a további időben, egészen addig, míg fel nem kanyarodott a felhajtóra. A gumiabroncs hinta – melyen látszott, hogy egy fiú dobta össze sebtében – igazolta azt egyedül, hogy már jó ideje nem járt senki errefelé. A cselédek a tornác mellett álldogáltak széles mosollyal. Ők persze csak a munkájukat végezték, nem baráti mosoly volt ez.

Mrs. Mason türelmesen várakozott a kocsiban, míg a férje kinyitotta az ajtót, és körbesétált, hogy az övét is kinyissa. Úgy tűnt, hogy a magas és kövér Walter Mason elfáradt. A zsebébe nyúlt, miközben az izzadság végigfolyt a szakállán, majd egy zsebkendővel letörölte azt. A szemei nem csillogtak, szinte már fakónak lehetett mondani, ahogy a távolba bámult. Lassan haladt, minden lépésre nagy figyelmet kellett fordítania. Egy olyan ember állt itt, aki tekintetet követelt magának, s aki az évek alatt megtört, és egy csendesebb változatává vált önmagának. És ezt nyilvánvalóvá tette csupán egy szigorú pillantással.

A vörös hajú sietve szállt ki az autóból, míg Annabell lassan lépett ki a földre, és hagyta, hogy a georgiai meleg elérje őt. Lehunyta a szemét, és beszívta magába a sós illatot, amit annyira megszokott már Savannahtól. Annabell a poggyászért nyúlt, amikor egy squash labda repült egyenes a tarkójának, amely azt eredményezte, hogy a bőrönd a földön kötött ki. A cselédek összegyűltek Annabell körül, hogy összegyűjtsék a fehérneműket, amik most a földön hevertek.

A vörös hajú élvezettel nézett végig a játék eredményén. A nővére haragos arcát látva lassított a futáson.

-       Te szerencsétlen, semmirekellő gazember!

A lány a nyaralójuk körül üldözte a kis patkányt. A dühe egyre csak nőtt minden lépésnél, és megfogadta, hogy addig nem áll meg, míg el nem kapja a vörös grabancát. A vak hajsza az erdőbe vezetett.

Igazán nem ez volt a terve az első napján a városban.

Annabell ide-oda kapkodta a fejét, hogy nyomára bukkanjon a tettesnek. Semmi! Elnyelte a föld. Elrejtőzött — mestere volt a lapulásnak. Annabell szemei előtt megjelent a vörös köd, miközben az erdőt méregette ökölbe szorult kézzel, és akkor észrevett némi változást maga körül.

A felhők vészjóslóan összetolultak az égen, és furcsa hidegség kúszott a fák közé — még a lélegzetét is ki tudta venni. Annabell megállt egy pillanatra, hogy a szíve visszanyerje eredeti ritmusát, de ekkor borzongás futott végig a gerincén.

-       Ez nem vicces, te kis mocsok! Nem akarlak egész nyáron téged üldözni! – Felpillantott, és látta, hogy a felhők már eltakarták a napot. Annabell halkan megszólalt: - Hol van az a kis patkány? Hát a sok guggolástól nem görcsölt még be a lába? Nem gondoltam, hogy ennyit kibír az a fráter.

A szeme sarkából egy árnyékot vélt felfedezni, mely az egyik fától a másikig rohant. Annabellt zihált, és megrémisztette a gondolat, hogy talán nem ő az egyetlen az erdőben.  

Előre bámult, és próbálta kitalálni, hogy mit is láthatott. Színlelt nyugalommal így kiáltott: - Junior?

Egy elenyésző vihogást hallott a távolban.

-       Junior, ez nem vicces, gyere elő most azonnal!

Az erdő nyugodt volt, egyre sötétebb és hűvösebb lett. Óriási csend. Hova tűnt az az ördögfióka? Annabell szíve majd kiugrott a helyéről, amikor újra megpillantotta az árnyat, és ez alkalommal a kísérteties árny a lány felé haladt.

Most már nem tudta elrejteni a remegést a hangjában. – Junior! A fenébe is, hagyd ez a hülyeséget. Elég lesz!

Annabell ideges volt — próbálta lenyelni a pánikot, ami kitörőben volt. Az árny közelebb ért hozzá, egyenletes tempóban haladt. Olyan volt — bármi is volt az, mintha vonzotta volna. A lány szemei kitágultak a rémülettől, visszafojtotta a lélegzetét, és földbegyökerezett a lába a félelemtől.

Egy kéz megragadta hátulról, és a sikoly, melyet olyan harciasan magában tartott Annabell, most kitört. Ahogy megfordult, hogy szembenézzen a támadójával, elbotlott, és összeesett a földön.

Junior is megtántorodott, majdnem elesett, miközben megállíthatatlanul hahotázott. A vörös hajú jól időzítetten ugrott ki a háta mögül, és kiáltotta el magát, hogy „bú“, miközben nem is tudott az árnyék segítségéről, mely még inkább hatásossá tette a tréfát.

-       Ha, most meg vagy! Ó, látnod kellett volna az arcodat – nevetett tovább. – Kiderült, hogy mégis csak egy kislány vagy! Ó, nővérkém, biztosan nincs szükséged egy férfira? Azért sem, hogy megmentsen, amikor éppen készülsz kiugrani a félelemtől a bőrödből? – Levegő után kapkodott, de a nevetést nem mellőzte. – De elfelejtettem, hogy egy férfi sincs a földön, akit érdekelne ez a feladat.

A fiú a földre esett. A lány ránézett dühösen. Elege volt.

-       Nem túl jó a kifogásod, sárgarépa fej, csupán csak egy kicsit megriadtam... tekintettel voltam arra, hogy mennyire nehéz lenne a maradványaidat eltakarítani, ha netán egy pár prérifarkas erre járnak. Bárcsak így lenne!

Annabell felállt, és az árnyat kezdte is elfeledni — az öccse iránt való dühe sokkal nagyobb volt. Levelek borították, és tudta, hogy órákba fog telni, míg lekaparja magáról azt a sok szemetet. Leporolta magát, majd felnyögött.

-       Te ostoba! Nézd meg, mit tettél a ruhámmal!

Junior próbálta védeni magát. – De én...

Annabell félbeszakította, mert hallani sem akart róla. – Csendet! Egy pisszenést sem, öcsém, ha meg akarod tartani a fejed a nyakadon!

Megragadta a vörös hajú démont a fülénél fogva, és így vezette ki az erdőből. – Te fogsz azért felelni a kárért, amit akkor okoztál, amikor a poggyászom a földre esett, amire arra kényszerített, hogy üldözzelek téged a birtokon. Még dél sincs, és máris utállak!

A vörös hajú kényelmetlenül mocorgott. – Áu! Szállj le rólam, de hárpia! Annabell, eressz el!

Visszafelé menet Annabell-t megint megcsapta az a fuvallat, mint ami korábban. Még egy utolsó pillantást vetett hátra, és próbálta elfojtani azt, ami az erdőben történt. De egy kérdés nem hagyta nyugodni: ha az árny nem az öccse volt, akkor mégis mi lehetett?